Vadalma             X.fejezet

 

    Ahogy az orvos is, Szerénke is végighallgatta a feje fölött zajló

beszélgetéseket, veszekedéseket, vádaskodásokat, amíg az életéért

harcolt.  A felszínre törő magyarázatok, félreértések, és titkok áradata 

amik a betegágya fölött elhangzottak a hozzátartozók, barátok részéről,

hozzásegítette őt a tisztánlátáshoz. Évtizedek, szőnyeg alá söpört

mocska, és félreértései, tények és hazugságok törtek fel ott, abban a

baljós helyzetben.

„Milyen felszínesek az emberek, hogyha a test nem működik,

biztosra veszik, hogy az érzékszervek, és az elme is kikapcsol!”

 

    A hallottak alapján ráébredt, mennyi lelki nyomor, és bűntudat bénítja

azokat is, akik butaságuk vagy önzésük, esetleg a tanult, de hibás

felfogásuk miatt korlátozták, vagy eszközként használták őt egész életében.

Akik – mióta az eszét tudja - önös célokból, rafinált akadályokat gördítettek

önérvényesítő, függetlenségre törekvő, alkotó szándékainak útjába.

Mindezekkel – ha akaratlanul is – de hozzájárultak, ahhoz hogy

Vadalma ilyen sikeresen be tudta hálózni őt.

Érezte, hogy aki magyarázkodik, és bűntudata van, az esetleg sejtheti,

hogy tévedett, hibázott , ne adj isten bűnös valamiben. Mert szerencsés

esetben, az ember tudati fejlődése az, ami biztosítja a morális

megerősödését, vétkei elismerését, átértékelését, jóvátételét. Hisz előbb utóbb

mindenki ráébred, arra, hogy miket követettel mások ellen, és a legnagyobb

vezeklést a saját megébredése, és lelkiismerete jelenti. Szerénke is, évek

óta nap, mint nap lehunyja a szemét, és bocsánatot kér Gyöngyvértől,

attól az asszonytól, akinek a párjába egyszer fiatal korában beleszeretett.

És bizony, nagyon jó, hogy ez így van!

Mert, ha nem, és az ember fejlődése megreked, a lelkiismeret nem képes

morálisan rendet tenni a személyiségben, akkor bizony jön a lejtő!

Esetleg a balsors, a betegség, és minden ami ezzel jár. Vagy pedig

szükségessé válik a társadalmi törvények érvényesítése, pontosan, úgy mint

Vadalma esetében is.

 

   Szerénke végre mindent tudott saját magáról, megértette, hogy mi,

miért történt az életében, és megértett mindenkit akinek valaha is köze

volt hozzá! Különös módon, még szerencsésnek is érezte magát, hogy

megismerte Vadalmát, hiszen ő gyújtotta a máglyát, a tüzet, aminek

eredményeképpen a „főnix újjáéledt hamvaiból”!

„Még a legrosszabb dologban is mindig van valami jó!”

 

És vajon Vadalma….?

   Nos eredetileg Vad Almanda néven született, és korán  elvesztette a

szüleit. A nagyszülei nevelték amíg tudták, kényeztették, babusgatták,

de igen egyszerű, szegény emberek voltak. A lány minden pillanatban

ugrásra készen állt, hogy az első adandó alkalommal lecsapjon a jobb

élet lehetőségére. Szégyellte a nagyszüleit, és a saját szürke és sivár

hétköznapiságát. Tizenkilenc évesen  már egy autókereskedő barátnője

lett, és hát, azután sok mindent kipróbált. Egy idő után rájött, hogy

mostantól „vagy minden vagy semmi, férjhez kell menni!”

Akkor szemelte ki a jó öreg „Kisdubirobit”.

Majd amikor hozzáment Róberthez, a férfi ragaszkodott  ahhoz,

hogy felvegye a teljes nevét, így lett Kiss-Dubbischek Róbertné.

Ezt a hiúsága nehezen viselte. Így hát, amikor megözvegyült, hivatalosan is

visszavette a lánynevét, és épp azon a napon találkozott  Szerénkével.

„Maradtam volna „Kisdubirobiné”, most nem lennék sitten! De oda se

neki, szarok én a halvérű szőke pasikra, és a manópofájú nejükre, inkább

arra, az izmos, szakállas smasszerra összpontosítok, aki a következő

gyűrűt, az ujjamra fogja húzni…carpe diem Vadalma, carpe diem!

 

 

Epilógus